Coming out

Akit nem érdekel a blog személyes része, azt most kérem meg, hogy ne olvassa el ezt a bejegyzést 😉

OFF!

Tavaly májusban kezdtem el blogot írni, hogy miért és hogyan nem mondtam el mindent.

Április 29-én mindenki  Kati és Vili esküvőjét nézte a tévében, én is, ültem a kanapén,  nagyon rosszul éreztem magam, aznap mondták ki, hogy a 8 hetes magzatom nem él, elvetéltem, vasárnap anyák napja volt, hétfőn abortusz.

Kész, teljesen magam alatt voltam, hogy lehet, hogy a harmadik gyerekünkkel ez történik? Csak néztem ki a fejemből és teljesen magam alatt voltam, ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás, hogy első szerelemgyerekünk, nem akkora terveztük a hármaskát, hanem kicsit később, meg is ijedtünk, hogy most mi lesz, éppen akkor költöztünk az új lakásunkba. Üresnek éreztem magam. Ekkor született a blog, hogy foglalkozzam valamivel. Igen, tudom van két gyönyörű egészséges gyerekem, de mégis kellett valami szellemi elfoglaltság, hogy ne agyaljak annyit ezen. Persze a mai napig nem dolgoztam fel teljesen, szerintem soha nem lehet, el –el sírom magam, hiányzik.

Aztán októberben megjött a válasz, hogy miért történt mindez velünk. Nem hiszek a véletlenekben! Az életem történései, ha nem is adják meg azonnal a miért kérdésre a választ, később, bizonyos távolságból visszatekintve, összerakva a darabokat rájövök, hogy igen, ennek ezért kellett így történnie.

Október 19-én férjem elment a tüdőgondozóba, hogy megnézzék, hogy mire allergiás, mert 33 évesen nyáron előjött az allergiája. A tüdőgondozóban nem volt meg a múlt évi röntgen felvétele, igen, mert céges kivizsgáláson volt, sebaj csináljunk egyet. 19-én odament a doktornőhöz, aki közölte vele, hogy nem lesz semmilyen allergiavizsgálat, mert itt a mirigyek sokkal nagyobbak, mint normálállapotban. Azonnal tüdő CT. 20-án fiam névnapján meg is történt, pénteken megkaptuk az eredményt, kivertük érte a balhét, diagnózis: limfóma? Azt a hétvégét senkinek sem kívánom, néztük a 2 és 4 éves gyerekünket és nem tudtunk mást tenni, mint sírtunk, nagyon sokat sírtunk, egész éjjel nem aludtunk, ott volt a bizonytalanság a fejünk felett, hogy most mi lesz, mi van. Aztán jöttek a kivizsgálások és a szövettan alapján kiderült, hogy a férjemnek Hodgkin limfómája van. Közben építettük egymást, támogattuk, bíztunk benne, hogy mégsem az, persze tudtuk, hogy valószínűleg az.   Azt, hogy rosszindulatú a sebész a folyóson közölte velem 8 ember szeme láttára, majd hozzátette, hogy szedjem össze magam, és a férjemnek ne mondjam el. Megismétlődött, nem akartam soha újra átélni, amikor édesanyám orvosa közölte, hogy ha kemózzák, akár két évet is élhet, nem élt, 3 hét múlva meghalt.

Persze, hogy rögtön sírógörcsöt kaptam, drága Csollák doktornő meglátott a folyóson, átölelt és megígérte, hogy a legjobb megoldást találjuk meg.

Meg is találtuk, átirányítottak minket a Kékgolyóba Molnár doktornőhöz, végre nem a bizonytalanság, szépen elmondott mindent, türelmes volt velünk és elmondta, hogy kemót fog kapni a férjem. December 8-án volt az első kezelés, ha életben maradt volna a 3. babám, akkor december 10-én született volna.

Végigcsináltunk 12 alkalmat a kemoterápiából. Férj erős volt, én meg ott voltam mellette. Nagyon nehéz volt és nem fizikailag, hanem lelkileg. Nézni, hogy Férj szenved és nem tudok neki segíteni, nem tudom átvenni a hányingert, olyan tehetetlen voltam, hogy szörnyű. Utálom a tehetetlenség érzését, én vagyok aki mindent elintéz, mindent megold, de ezt nem tudtam helyette megoldani.  Szerencsére a cége megengedte, hogy dolgozzon, hálás vagyok érte, csak kéthetente csütörtökönként volt kezelés, pénteken már dolgozott, nagyban segítette, hogy aznapra már össze kellett szednie magát! A haja nem hullott ki, megbeszélte a hajhagymáival, hogy nem hullhatnak ki és abban is hitt, hogy ez a rohadék nem győzheti le.

Változás, változás, csak ezt tudtuk, hogy változtatni kell, naponta 140 km a munkába oda is vissza 8 éve már sok volt, reggel 7-kor elment és fél 8 előtt ünnep volt, ha láttuk.

Már korábban megfogalmazódott benne, hogy a cég német vállalatánál szeretne dolgozni, és amikor ebben végleg megegyeztünk s a főnökei is támogatták az ötletét, kiírták azt az állást, amire vágyott, minden összejött, megkapta. És augusztus 1-jével kezdhetett is Németországban.

Én támogattam, persze azért féltem, mi lesz velem, gyerekekkel, hogy illeszkednek be, de tudtam, hogy ez csak mindenkinek jó lehet. Lesznek nehézségek, mert vannak, de ennél szarabb dolgokat is megoldottunk már.  Valahogy négyen sikerül ezt is megoldani.  Azért is aggódtam, hogy mi lesz a bloggal, hogy leszek hiteles, nem mintha itt nem kéne spórolni, sőt!

Gyerekeim értik a német nyelvet, mert férjem sváb, akivel a szülei németül beszéltek gyerekkorában, és csak a bölcsiben tanult meg magyarul. Ő is németül beszél a gyerekekkel születésüktől fogva. Vendi nemzetiségi oviba járt, Trudi meg most fogja kezdeni. Ennyivel egyszerűbb a mi helyzetünk.  Én úgy ahogy beszélem a németet, nem tudnak eladni.

Voltak kétségeim, hogy ezt ide leírjam, mert hát kiteregetek mindent magamról, mondjuk nem is ez zavar, hanem az, hogy mit fogtok szólni, hogy én innen Németországból osztom az észt, és milyen jó nekem. Mióta megtudták a környezetembe, hogy Németországba költözünk, egyfolytában azt hallgatom, hogy milyen jó nektek és haza sem fogtok jönni.

Nem kívánom senkinek az utolsó heteket, azt a feszültséget, hogy mi lesz, ismeretlenségbe menni, újra felépíteni egy életet itt. Otthon hagyni a 86 éves nagyapámat, a 84 éves nagyanyámat, látni a szemükbe a szomorúságot, ki nem mondva azt, hogy lehet, hogy már nem találkozunk. Nem beszélve a nagyszülőkről, jó, hogy van skype. Hallgatni unokaöccsit, hogy azt mondja, hogy utálja a németeket, hogy soha nem jön látogatóba, mert annyira fáj neki, hogy nem játszhat minden hétvégén az unokatesójaival.

Meghoztuk a döntést, nem sajnáltatni akarom magam, változtatnunk kellett, itt volt az ideje, így megléptük. Csak érzem, hogy helyesen tettük, még nem tudom, erre is csak később tudom megadni a választ. Majd akkor összeáll a kép, hogy mi miért történt. 4 évig maradunk addig szól a szerződés.

Férjem még kapott júliusban 17 darab sugárkezelést is, mielőtt kiköltöztünk az orvos kvázi egészségesnek nyilvánította, de ez majd 5 év múlva jelentik ki véglegesen.  Addig negyedévente felülvizsgálat, ki nem mondva egy kisebb rettegés, de majd megoldjuk humorral, szeretettel és őszinte beszélgetésekkel.  Ahogy eddig tettük.

Ennyit szerettem csak és most, ahogy kedves együtt szülő fórumtársaimmal szoktuk volt mondani :ON!

Blog folyt. köv.!